Egy szob ában, ami fontos  • VENDÉGSÉGBEN MARTIN SZIPAL FOTÓMÛVÉSZNÉL

Hollywoodi színészekrõl készített portréfotói révén vált világhírûvé Szipál Márton, mûvésznevén Martin Szipal. A mesterséget még itthon, édesapja debreceni mûtermében leste el, méghozzá szó szerint, merthogy igazi oktatásban nem részesült.

Amikor az édesapa meglátta fia elsõ munkáit, csodálkozva kérdezett rá, honnan vette a tudását, s igen meglepõdött a válaszon, miszerint mindez neki, az õ fényképészmûtermében akaratlanul is látottaknak-hallottaknak köszönhetõ. Pedig Szipál Márton minden akart lenni, csak fényképész nem, szinte kényszerbõl, jobb híján választotta ezt a pályát. Ám amikor 1956-ban eltávozott az országból, a mesterség ismerete már ott volt a fejében, a szemében, az érzékeiben. Rövid ideig New York-ban élt, majd Hollywood következett. Újabban több idõt tölt itthon, mint a tengerentúlon, ahonnan át is költöztette mindazt, amit szeret és amihez ragaszkodik. Bérelt lakásának nappaliként, hálóként, sõt, ha kell, étkezõként is használt, egyetlen szobájában, amolyan mûvészi rendezetlenségben vagy éppen rendben, együtt és egyszerre látható több száz év mûvészete és tárgykultúrája. Merthogy a stíluskeveredések ellenére meglepõen harmonikus az a világ, amely õt pesti otthonában körülveszi.

– Meglehetõsen szokatlan hangulatú az otthona. Egészen rendhagyó, hogy valaki ilyen merészen, különbözõ korokat és eltérõ stílusokat társítva éljen egyetlen térben, ráadásul mindezt ilyen magától értetõdõ természetességgel tegye.

– Amerikában, igaz nagyobb lakásokban, de szintén így, együtt régivel és újjal éltem – mondja. – Ha megnézi ezeket a kinti lakásokban készült fotókat, mindegyik darabra ráismerhet, mert minden, számomra fontosat átköltöztettem. Így egy kicsit ugyan összezsúfolódtunk, de azért jól megvagyunk. Különben is régi vágyam volt már egy kisebb tér, ahol egyszerre, együtt látható mindaz, amit szeretek. Valahogy úgy, ahogy az ebben a lakásban végül is történt, nevezetesen akárhová ülök és bármerre nézek, olyat látok, ami valamiért, de leginkább a szépsége és a mívessége miatt fontos lett az életemben.

– Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy sokat látott, sokat utazott ember otthonában ülök, a tárgyak és az a különös szemlélet, ahogyan mindezeket elrendezte, errõl árulkodnak.

– Ha nem is jártam be a világot, valóban sokat utaztam, és hát ha fotós az ember, kicsit talán másképpen is válogat a látnivalók között. Nem tudatos, de valószínûleg nem is véletlen, hogy ebben az egyetlen szobában egyszerre több évszázad vesz körül festményekben, tárgyakban, mûvészi alkotásokban. A 17. századból, francia földrõl való festményeim a legrégebbiek, és vannak kortársaktól származó munkák is. Akad 19. századi hollóházi váza, a húszas évek közepén tervezett fotel, vagy az 1920–30-as évekbõl való art deco lámpa is.

– Próbálom megfejteni, hogy ebbõl a sokféleségbõl mégis mitõl és hogyan alakulhatott ki ilyen egységes hangulatú világ, ám valahogy elakadok. Azt gondolom, ez a lakberendezõi érzék komolyan összefügg a szakmájával, ahogyan fotósként a világot látja.

– Az ember komponál is azáltal, ahogy elrendezi maga körül a dolgait. A fényképészetben oly fontos komponálást egyébként soha nem tanultam, soha nem kellett rá különösebben figyelnem. Sokáig nem is tudtam mi az, mert ösztönösen dolgoztam, és alighanem a környezetemet is önkéntelenül komponálva alakítom. A tárgyak, a bútorok, de még az asztalra letett apróságok elrendezése is ösztönösen, mégis bizonyos geometrikus rendezettségben történik. Mûvésznek is azt tartom, aki a világmindenség alapvetõ formáit – a négyszöget, a kört, a kockát, a spirált és a többit – érzi, látja, és azt reprodukálni tudja. Ez a megközelítés érvényes egy festményre, a zenére, vagy éppen a táncos mozgására is, aki számomra akkor hiteles és mûvész, ha úgy ugrik fel, hogy a mozdulata egy abszolút geometriai formába foglalható. Ám ha kicsit lejjebb van a keze, vagy a fejét nem úgy tartja, ha nem komponált az a mozdulat, zavart és rendezetlenséget érzek.

– Mindez válasz a berendezés összhangjára, viszont a válogatás szempontjait még nem említette. A stíluskeveredés mintha arról árulkodna, hogy mindent szeret, a 17. századot éppúgy, mint a jelenlegi 21.-et.

– Mindent, ami szép és jó minõségû, ez pedig független a korszaktól. Ami száz évvel ezelõtt jó minõségben, jó anyagokból és kivitelben készült, az ma is szép, ám ami akkor vacak volt, az ma is annak tekinthetõ. És ha egy mai darab készül el kiválóan, azt ugyanúgy fontosnak és értékesnek érzem, mint egy míves régiséget. A dolgaimat mindig e szerint válogattam, ezért keveredhetnek nálam régiek és újak, valahogy úgy, ahogy anno édesanyám a fõzésre vonatkoztatva jegyezte meg: ha jó dolgokat raksz össze, legyenek azok nagyon különbözõek, az ételnek jó íze lesz. Így van ez a lakással, az ember otthonával is, ha egyenként szépek a dolgaid, akkor együtt, egymás mellett is azok lesznek.

RUBÓCZKI ERZSÉBET

Tele van látnivalóval, mégis tágasnak és levegõsnek hat a lakás egyetlen szobája. A hosszú kanapé nappal ülõbútor, éjszakára azonban fekhelyként szolgál

Komponált részlet: a kanapé szomszédságában art deco lámpa a harmincas évekbõl és Breuer Marcell 1925 körül készült, híres „Vaszilij” fotelja. A berendezést a króm és a bõr, valamint a – némi vörössel társított – fekete szín jellemzi

A negyvennégy évvel ezelõtt, 37 dollár  50 centért vásárolt kanapé valamikor  a húszas években készülhetett, azóta  négyszer kárpitozták. Volt rajta bársony,  szövet, most fekete lakkbõr borítja

Mûvészet a falakon és a tárgyakban

Súlyos és látványos darab a márványberakással készült asztal. Honoráriumként kérte és kapta a fényképész egyik munkájáért cserébe

Kiváló fotós, a halászleve alapján jó szakács, és remek beszélgetõtárs Szipál Márton

A mûvész saját, többnyire fekete-fehér fotói a keskeny elõszoba falára, padlójára kerültek

Az alumínium lamellákat eredetileg az ablakokra szánta, ám mert oda kevésnek bizonyultak, az elõszoba falára kerültek burkolatként. E fémes, csillogó háttér elõtt még az egyszerûbb üvegtárgyak, sõt a hatvanas évek mûanyag lámpája is életre kelnek

DARABOS GYÖRGY FELVÉTELEI