– Lehet egy kérésem?
– Több is.
– Két évet szeretnék kapni.
– Nem ügy. Meg kell taposni egy rendőr tányérsapkáját az utcán. Garantált a két év.
– Én nem ilyesmire gondolok.
– Akkor javasolnék egy kis adócsalást, szóba jöhet még könnyűvérű lányok futtatása...
– Én a tegeződésre gondoltam.
– Ezt nem értem.
– Ha megtisztelnél azzal, hogy tegeződnénk, akkor két évet fiatalodnék.
– Mindent az interjúalanyért. Ámbár a hetvenkilenc esztendős Szipál Márton életkedvét, vitalitását nézve nincs szükség további fiatalításra.
– Tényleg nem érzem magam öregnek. A múlt héten öt házibuliban voltam.
– Budapesten vannak még házibulik?
– Mi az, hogy vannak?! Sőt. Ma már az utcákon is egyre több nagy programot rendeznek. Nyáron a Hősök terén is volt egy óriási buli. Képzeld el, ott táncoltam, amikor felismert valaki, és azt kérdezte: hát te visszajöttél Amerikából? Mondom neki: idehallgass, én azért mentem el ötvenhatban, mert sok volt Pesten a hepaj. Most meg éppen ezért jöttem haza.
– Nem bántad meg?
– Nemrégiben találkoztam Laux Józsival, az LGT egykori dobosával, aki szintén kint élt egy-két évtizedig. Mondtam is neki, hogy szerintem két igazán jó húzásunk volt az életben: az egyik az, hogy kimentünk Amerikába, a másik meg az, hogy visszajöttünk.
– Itt most jó?
– Amikor kimentem, ugyanennyi ember volt az utcákon, csak akkor tüntettek meg lövöldöztek. Most viszont boldogan táncolják a rockot.
– Azért ez mégsem Amerika...
– Néhány éve itt volt egy barátom. Elvittem a Váci utcába körülnézni. Amikor odaértünk, felkiáltott: öregem, ez maga New York... csak teljesen tiszta!
– Azt mondják, errefelé mostanában nem túl vidámak az emberek.
– Frászt nem vidámak! Egyik éjszaka a barátaimmal be akartunk ülni valahová, három helyre is el kellett mennünk, hogy kapjunk széket. Ez neked a szomorúság? És tudod, mi őrületes még Budapesten?
– Mi?
– Hogy olyan, mint egy nagy falu meg egy kis világváros keveréke. Ezt imádom benne. Pár éve ültem barátaimmal a Liszt Ferenc téren, egyre-másra jöttek az ismerősök: szevasz, szevasz! Kérdezik a mellettem ülők: hát téged ennyi ember ismer? Hiszen csak most jöttél haza. Mondom nekik: hát persze, hiszen ez egy falu. De ha bemész valamelyik bevásárlócenterbe, akkor meg világváros. Los Angelesben hármat összetolhatsz, hogy legyen egy ekkora, mint Pesten bármelyik.
– Szóval azért jöttél haza, mert most itt van Amerika.
– Azért jöttem haza, mert egyre kevesebb volt a megrendelés. Nézd, amikor kimentem, bár már nemzetközi díjakat is nyertem, annak ellenére nem mondhatnám, hogy tárt karokkal vártak Amerikában. Előbb egy fotólaborban szereztem munkát, ahonnan szerencsére kirúgtak, így vágtam bele az első saját műterembe. Bejött. Később egyre jobban megismertek, megszerettek, nevem lett, és egy idő után már nagyon drágán dolgoztam. Nálam minimum ötszáz dollárt kellett fizetni, hogy lefényképezzek valakit. A képekkel együtt belekerült egy ezresbe, de ez ma már sok az embereknek.
– Pedig Los Angelesben, a Sunset Boulevardon lévő műtermedben filmsztárok, ismert üzletemberek, sportolók és rocksztárok is megfordultak. Öt csinos feleség, Rolls-Royce, Chevrolet, partik...
– Nézd, én sosem gyűjtöttem a pénzt. Én jól akartam élni. Voltak görlfrendek, mert imádtam az életet. Jártam partikra, mert szükség volt arra, hogy az ember megmutassa az arcát. A Rolls-Royce meg azért kellett, mert aki ilyen autóból száll ki, azt mindenki komolyan veszi.
– És neked kellett az imázs.
–Kellett, mert én a műteremben nagyon szigorú voltam. Még a modell lábujját is beállítottam, és mindegy, hogy Leslie Nielsennek, Priscilla Presleynek vagy Margaux Hemingwaynek hívták.
– Nem zavarta őket a macera?
–De. Mert ez nekik is kőkemény munka volt. Csakhogy én szerettem mindent a fotográfia és a művészet szabályai szerint megkomponálni, megrendezni. Kérdezte is egy barátom, miért nem lettem színházi rendező.
– És miért nem?
– Mert nem közepes színházi rendező akartam lenni. A legjobb fényképész.
– Milyen a jó portré?
–Olyan, amelyiken a nő úgy néz rád, mintha rád akarna ugrani.
– Vagyis a szem a legfontosabb?
– A szem. Gyerekkoromban lógott a falunkon egy Barabás-festmény. Meztelen nőt ábrázolt, és én állandóan bámultam. Azt kérdezte anyám: nézed a pucér kurvát? De esküszöm neked, nem a mellét néztem, hanem a szemét. Amivel úgy nézett rám, hogy azt sosem felejtem el. Nekem a portré is megoldandó feladat volt. Mint az égen szálló magnetofon.
–Milyen magnetofon?
–Egyszer kaptam egy megbízást, hogy készítsek reklámfotót egy téprekorderről, de olyat, hogy a készülék az égen száll. Akkoriban még nem volt komputer, törtem a fejem napokig.
– És mi lett a megoldás?
– A földet úgy világítottam meg, mintha az égbolt lenne, a magnót meg fejjel lefelé lógattam, aztán megfordítottam a kész képet. Ennyi.
– Annak ellenére, hogy édesapád híres műtermi fotográfus volt Debrecenben, te nem is akartál fényképész lenni.
– Nem én! A szakmából kizárólag a csinos retusőrlányok vonzottak, egyébként utáltam az egész fényképészesdit, a világból ki lehetett üldözni vele.
– Mert?
– Gondold csak el: apám otthon állandóan arról beszélt, hogyan kell kinéznie egy kompozícióban a fejnek, a szemnek, hogyan kell jól világítani egy arcot. Hát érdekelt ez egy tízéves gyereket? Még az Apolló moziban, a vetítés alatt is hangosan kommentálta a látottakat. Olyanokat mondott, hogy na, így aztán nem lehet világítani egy lépcsőházban, ennek meg belelóg az orra árnyéka a szájába... Mindenki minket nézett, és apámat pisszegte.
– Mégis a fotó mellett kötöttél ki.
–Valamiből élni kellett. Előbb műtermet nyitottam Nyíregyházán, később a debreceni, majd a budapesti Fényszövnél dolgoztam. Jártam az országot, gatyába ráztam a műtermeket, mindenki ismert, én meg hirtelen hálás lettem apámnak, hogy annyi mindenre megtanított.
–Te is tanítasz?
–Mindig jönnek a fiatalok. Én nem járok templomba, nekem ez a vallásom: átadni, amit tudok. Tanítok, cikkeket írok a fotósújságokba, csak pszichológiát és filozófiát olvasok, mellesleg élvezem az életet. Megyek a bulikba vagy egy-egy előadásra a Trafóba, táncolok a Hősök terén, beszélgetek a kávézókban, örülök, hogy újra itt vagyok.
Amerika háborúi
