| Szipál Márton négy évtizeden át sztárokat fotózott Hollywoodban – A magyarok a legszebb arcú emberek a világon |
Ördögien kell tudni a fényeket használni
Rácz Brigitta írása |
Szipál Márton – közel a nyolcvanhoz – a legnagyobb hollywoodi sztárokat fotózta, több mint negyven évig. A világ legjobb tíz fotográfusa között tartják számon. Divatfotói bejárták a földkerekséget. Ez idáig öt feleséget és ki tudja hány mázsa vitaminkapszulát fogyasztott el. Imádnivaló különc. |
Belépek a budapesti belvárosi lakásba, és rögtön érzem, elvesztem. A
piciny folyosó dugig tömve méteres sztárportrékkal. Kézzelfoghatóvá válik
Hollywood. Martin – Márton művészneve – hihetetlenül energikus.
–Dobd le a
kabátodat és áruld el nekem, hogy melyiket választod! Pénzt, szerencsét,
egészséget?
–Egészséget! – vágom rá.
Jóízűen kacag. – Tudod te mennyi
egészséges ember halt meg a Titanic-on?
Aztán önt egy pohárka vörösbort,
kezembe nyom több halom képet és megállás nélkül sztorizik.
–Édesapádról –
akitől ellested a szakmát – igencsak büszkén mesélsz minden interjúdban.
–A
húszas években mindenki fényképésznek tanult. Akkoriban az volt a divat, annyira
érdekes és új szakma volt, hogy pillanatok alatt meghódította a világot. Apám
Münchenben végzett, aztán császári és királyi udvari fényképész lett. Magyarul:
a felső tízezret fotózta, ami azt jelenti, ha nincs kommunizmus, akkor őt
hatvanöt éves korában excellenciás uramnak kellett volna szólítani. Zseniális
ember volt. Érdekes, hogy gyerekkoromban hihetetlenül szégyelltem, kimentem a
szobából, vagy befogtam a fülemet, hogy ne is halljam miket beszél. Azt hittem
nem normális, pedig csupán akkora agya volt, hogy évtizedekkel megelőzte a
korát. Egyszer azt mondta nekem: „Fiam, mielőtt te meghalsz, benyomsz egy gombot
a gépen és harminc másodperc múlva kijön egy színes fotó.” Gondoltam magamban,
hogy „öregúr, te aztán nagy bolond vagy” – akkor még álmodni sem lehetett arról,
hogy egyszer lesz színes kép.
1956: Irány Amerika!
– Miért mentél Amerikába?
–Éppen baktattam haza a negyedik emeletre és a
hátamon cipeltem tíz kiló krumplit. A másodikon elkapott a haverom, és egész
egyszerűen befűzött. Menjünk Amerikába! – mondta. Hülye vagyok? – gondoltam –,
olyan jól keresek itthon, remekül élek, nincs nekem semmi bajom… De csak
megdumált. Úgyhogy letettem a krumplit, aztán felvettem a zakómat, megfogtam a
fényképezőgépemet meg a második feleségem kezét és elindultunk. Bécsig meg sem
álltunk. Egy napot börtönben töltöttünk – a menedékjog miatt –, fantasztikusan
jól éreztük magunkat, remek banda jött ott össze, kaptunk banánt, narancsot,
egyszóval happy volt minden. Három
hétig éltünk lágerben, utána
mentünk tovább New York-ba. Ott találkoztam Nixonnal, aki jött meglátogatni a
menekülteket. Lekezelt velünk, kérdeztem, ki ez a pali, úgy néz ki, mint a
nagybácsim. Az elnökünk – mondták. De hát egy szót sem értettem az egészből.
Semmit nem tudtam angolul. Amikor Clevelandbe mentünk állást keresni a
feleségemmel, otthon felejtettük a címet. Nyugtattam, hogy ne izguljon, pontosan
emlékszem a munkahely nevére. Hatalmas betűkkel kiírták az épületre, hogy „here
parking”. Szóval így vágtam neki Hollywoodnak, ami egészen más világ, mint ahogy
elképzelik. A színészek magányosak, nem igazán barátkoznak senkivel. Akik együtt
dolgoznak, közös filmben játszanak, azok haverok, az öreg színészek is
összejárnak, de egyébként mindenki próbál elvonulni. Furcsa, izgalmas világ. Itt
hozták divatba megint azt is, hogy a haj egyenlő a szexszel. Képzeld el, negyven
évvel ezelőtt azt a szót, hogy „állapotos”, nem lehetett kiejteni a cenzúra
miatt. Elképzelni sem lehetett, hogy valaki pucéran szaladgáljon a vásznon. Az
volt a szex, amikor Katherine Hepburn odament a hálószobaajtóhoz, misztikusan
kihúzta a kontytűt a frizurájából és leomlott a haja. Azóta is azt hiszik, ha
valaki nem tudja lebontani a haját, akkor ott nincs szex. Az nem érdekes, hogy a
feneke, cicije kinn van. Ez megint Hollywood.
–Fényképészszemmel ki volt a
legszebb sztár, akit fotóztál?
–Olivia Hussey-nek – a híres Zeffirelli-film
Júliájának – csodálatos arca van, kifejezetten fotogén. Két hónapig kitettem a
kirakatba a képét. Egyébként jó haver volt, vele szerettem dolgozni. Akit
kifejezetten kedveltem még, az Priscilla Presley. Édes és aranyos, bármit
mondtam neki, megcsinálta. Ő is elképesztően fotogén, szinte tökéletesen
szimmetrikus az arca. Charlene Tilton, a Dallas Lucyje az életben pontosan
ugyanolyan, mint a filmen, hisztérikus bolond. Zsa Zsa Gabor sem könnyű ember,
pimasz és undok. Leslie Nielsent képtelen voltam lefényképezni úgy, hogy
belenézzen a lencsébe. Rettenetesen szégyenlős, amikor nem játszik. Vele nagyon
mókás volt a megismerkedésünk. Amikor építettem a stúdiómat, elmentem a
mellettünk lévő vaskereskedésbe. Ott álldogált egy jóképű fiatalember, aki
látta, hogy borzasztóan keresgélek valamit. Megkérdezte tud-e segíteni, és
elirányított a zsanérokhoz. Következő alkalommal, amikor mentem megint anyagért,
ugyanúgy ott volt ő is. Rögtön odaléptem és megkérdeztem, hogy a kilincseket
merre találom. – Ó, a kilincsek? Fenn vannak az emeleten – mondta. Harmadszori
találkozásunkkor is készségesen segített. Pár hónappal később felhívtak, hogy
egy most felfutó sztárról kellene fényképeket készíteni. Amikor Leslie belépett
a műtermembe, örömmel üdvözöltem: – Á, maga a vaskereskedő!
Magyar–indián rokonság…
–Tényleg igaz, hogy a magyar nők a legszebbek?
–Egy antropológus
professzor mondta egyszer, hogy a magyarok és az észak-amerikai indiánok
vérrokonok. Érdekes, hogy az amerikai karakterszínészek ugyanúgy néznek ki, mint
a magyarok. Ezek a legszebb arcú emberek a világon. A filmipar is ebből
profitál. Olyan színész nincs, akinek legalább a nagyapja ne lenne indián vagy
magyar. Tudniillik, csontos arcuk van, magas szemöldökük, hatalmas szemük,
kiválóan lehet őket fényképezni. Talán csak az nem stimmel, hogy általában nagy
az orruk, de azt most már plasztikáztatják.
–Annyi gyönyörű nővel dolgoztál.
Nem habarodtál bele soha senkibe?
–Nem, dehogyis. Életemben úgy nem
fényképeztem még le senkit. Gondolj bele, akármit csinálhatna, az orrát
piszkálhatná, a füle tövét vakargathatná, akkor is úgy érezném, hogy ő legszebb.
Ilyen kép meg nem kell senkinek. Egyik barátnőm – álomszép kis nő – mikor
kimentünk Amerikába, akkor volt húszéves. Bár nem voltam belé szerelmes, mégis
negyvennégy évig könyörögtem, hogy képet készíthessek róla. Nem ment bele. Aztán
több mint négy évtized után bekopogott a műtermem ajtaján. – Te Martin,
csinálnám rólam egy igazolványképet? – kérdezte akkor már jóval hatvanon felül.
Na – mondom – majd ha fizetsz, akkor igen, mert túl sokat kellene azt a képet
retusálni.
–Beszélgetsz a modellekkel mielőtt lencsevégre kapod őket?
–Persze, különben nincs értelme, ha nem készítem fel őket. A filmen is a
rendező órákat magyarázza a jelenetet felvétel előtt a színészeknek. Mindent
átrágnak, hova lépjen, hogy nézzen, hogy mondja a szöveget. Persze csak a jó
filmeknél van ez így. Nekem is meg kell terveznem a képet, ehhez pedig szükség
van arra, hogy a modell felszabadult legyen, kinyíljon, csillogjon a szeme,
megtaláljam azt a pontot, amikor varázslatos. Azt vallom, hogy a szem a
legfontosabb a képeken. Ha sugárzik és megnyugtat, akkor már rajtam múlik
minden. Megtalálom azt a pontot, ahol a fej, a test tökéletes. Olyan ez, mintha
egy kissé szabálytalan kockát addig forgatnál, míg meg nincs az a helyzet,
amikor tökéletes kockának tűnik. Ez a mesterség lényege. Ehhez kell még a
fényeket ördögien használni tudni.
A nők tudják, ki kell nekik
–Hogy fogyasztottál el öt feleséget?
–Soha nőt nem választottam, valahogy
mindig ők szúrtak ki engem. Nem mondtam senkinek, hogy jöjjön hozzám feleségül,
sőt, a kezét sem kértem meg soha senkinek. Még viccből sem próbálkoztam azzal,
hogy bújjanak velem ágyba. A nők pontosan tudják, hogy ki kell nekik. A volt
feleségeimmel és girlfriendjeimmel mind a mai napig remek barátságban vagyok.
Állandóan csörög a telefonom, rengeteget dumálunk, szeretjük egymást. Senkitől
nem váltam el haraggal.
–Csinálsz mostanában kiállítást valahol?
–Most
rengeteg dologgal foglalkozom egyszerre. Tanítok, készül egy film is rólam, a
forgatókönyvén én is dolgozom. Közben könyvet írok a fényképészetről, de nem
tipikus tankönyv lesz. Nem akarok olyat írni, mint régen, amikor arról szólt
harminc oldal, hogy a lencse miképp van összeragasztva. Kit érdekel? Dög unalom.
Elmesélek valami érdekes sztorit, hogy kit hogyan fotóztam le, milyen
érdekességek történtek köztünk és azon keresztül mutatok be trükköket.
–Iszonyú sok energiád van.
–Húszéves korom óta szedem a vitaminokat.
Mindent kipróbálok, a C-vitaminra esküszöm, hidd el, csodát tesz. Még valami,
ami nálam remekül bevált: gyönyörű nők, és hiba nem lehet semmiben!