Ördögien kell tudni a fényeket használni

Rácz Brigitta írása

Szipál Márton – közel a nyolcvanhoz – a legnagyobb hollywoodi sztárokat fotózta, több mint negyven évig. A világ legjobb tíz fotográfusa között tartják számon. Divatfotói bejárták a földkerekséget. Ez idáig öt feleséget és ki tudja hány mázsa vitaminkapszulát fogyasztott el. Imádnivaló különc.

Belépek a budapesti belvárosi lakásba, és rögtön érzem, elvesztem. A piciny folyosó dugig tömve méteres sztárportrékkal. Kézzelfoghatóvá válik Hollywood. Martin – Márton művészneve – hihetetlenül energikus.
–Dobd le a kabátodat és áruld el nekem, hogy melyiket választod! Pénzt, szerencsét, egészséget?
–Egészséget! – vágom rá.
Jóízűen kacag. – Tudod te mennyi egészséges ember halt meg a Titanic-on?
Aztán önt egy pohárka vörösbort, kezembe nyom több halom képet és megállás nélkül sztorizik.
–Édesapádról – akitől ellested a szakmát – igencsak büszkén mesélsz minden interjúdban.
–A húszas években mindenki fényképésznek tanult. Akkoriban az volt a divat, annyira érdekes és új szakma volt, hogy pillanatok alatt meghódította a világot. Apám Münchenben végzett, aztán császári és királyi udvari fényképész lett. Magyarul: a felső tízezret fotózta, ami azt jelenti, ha nincs kommunizmus, akkor őt hatvanöt éves korában excellenciás uramnak kellett volna szólítani. Zseniális ember volt. Érdekes, hogy gyerekkoromban hihetetlenül szégyelltem, kimentem a szobából, vagy befogtam a fülemet, hogy ne is halljam miket beszél. Azt hittem nem normális, pedig csupán akkora agya volt, hogy évtizedekkel megelőzte a korát. Egyszer azt mondta nekem: „Fiam, mielőtt te meghalsz, benyomsz egy gombot a gépen és harminc másodperc múlva kijön egy színes fotó.” Gondoltam magamban, hogy „öregúr, te aztán nagy bolond vagy” – akkor még álmodni sem lehetett arról, hogy egyszer lesz színes kép.

– Miért mentél Amerikába?
–Éppen baktattam haza a negyedik emeletre és a hátamon cipeltem tíz kiló krumplit. A másodikon elkapott a haverom, és egész egyszerűen befűzött. Menjünk Amerikába! – mondta. Hülye vagyok? – gondoltam –, olyan jól keresek itthon, remekül élek, nincs nekem semmi bajom… De csak megdumált. Úgyhogy letettem a krumplit, aztán felvettem a zakómat, megfogtam a fényképezőgépemet meg a második feleségem kezét és elindultunk. Bécsig meg sem álltunk. Egy napot börtönben töltöttünk – a menedékjog miatt –, fantasztikusan jól éreztük magunkat, remek banda jött ott össze, kaptunk banánt, narancsot, egyszóval happy volt minden. Három hétig éltünk lágerben, utána mentünk tovább New York-ba. Ott találkoztam Nixonnal, aki jött meglátogatni a menekülteket. Lekezelt velünk, kérdeztem, ki ez a pali, úgy néz ki, mint a nagybácsim. Az elnökünk – mondták. De hát egy szót sem értettem az egészből. Semmit nem tudtam angolul. Amikor Clevelandbe mentünk állást keresni a feleségemmel, otthon felejtettük a címet. Nyugtattam, hogy ne izguljon, pontosan emlékszem a munkahely nevére. Hatalmas betűkkel kiírták az épületre, hogy „here parking”. Szóval így vágtam neki Hollywoodnak, ami egészen más világ, mint ahogy elképzelik. A színészek magányosak, nem igazán barátkoznak senkivel. Akik együtt dolgoznak, közös filmben játszanak, azok haverok, az öreg színészek is összejárnak, de egyébként mindenki próbál elvonulni. Furcsa, izgalmas világ. Itt hozták divatba megint azt is, hogy a haj egyenlő a szexszel. Képzeld el, negyven évvel ezelőtt azt a szót, hogy „állapotos”, nem lehetett kiejteni a cenzúra miatt. Elképzelni sem lehetett, hogy valaki pucéran szaladgáljon a vásznon. Az volt a szex, amikor Katherine Hepburn odament a hálószobaajtóhoz, misztikusan kihúzta a kontytűt a frizurájából és leomlott a haja. Azóta is azt hiszik, ha valaki nem tudja lebontani a haját, akkor ott nincs szex. Az nem érdekes, hogy a feneke, cicije kinn van. Ez megint Hollywood.
–Fényképészszemmel ki volt a legszebb sztár, akit fotóztál?
–Olivia Hussey-nek – a híres Zeffirelli-film Júliájának – csodálatos arca van, kifejezetten fotogén. Két hónapig kitettem a kirakatba a képét. Egyébként jó haver volt, vele szerettem dolgozni. Akit kifejezetten kedveltem még, az Priscilla Presley. Édes és aranyos, bármit mondtam neki, megcsinálta. Ő is elképesztően fotogén, szinte tökéletesen szimmetrikus az arca. Charlene Tilton, a Dallas Lucyje az életben pontosan ugyanolyan, mint a filmen, hisztérikus bolond. Zsa Zsa Gabor sem könnyű ember, pimasz és undok. Leslie Nielsent képtelen voltam lefényképezni úgy, hogy belenézzen a lencsébe. Rettenetesen szégyenlős, amikor nem játszik. Vele nagyon mókás volt a megismerkedésünk. Amikor építettem a stúdiómat, elmentem a mellettünk lévő vaskereskedésbe. Ott álldogált egy jóképű fiatalember, aki látta, hogy borzasztóan keresgélek valamit. Megkérdezte tud-e segíteni, és elirányított a zsanérokhoz. Következő alkalommal, amikor mentem megint anyagért, ugyanúgy ott volt ő is. Rögtön odaléptem és megkérdeztem, hogy a kilincseket merre találom. – Ó, a kilincsek? Fenn vannak az emeleten – mondta. Harmadszori találkozásunkkor is készségesen segített. Pár hónappal később felhívtak, hogy egy most felfutó sztárról kellene fényképeket készíteni. Amikor Leslie belépett a műtermembe, örömmel üdvözöltem: – Á, maga a vaskereskedő!

–Tényleg igaz, hogy a magyar nők a legszebbek?
–Egy antropológus professzor mondta egyszer, hogy a magyarok és az észak-amerikai indiánok vérrokonok. Érdekes, hogy az amerikai karakterszínészek ugyanúgy néznek ki, mint a magyarok. Ezek a legszebb arcú emberek a világon. A filmipar is ebből profitál. Olyan színész nincs, akinek legalább a nagyapja ne lenne indián vagy magyar. Tudniillik, csontos arcuk van, magas szemöldökük, hatalmas szemük, kiválóan lehet őket fényképezni. Talán csak az nem stimmel, hogy általában nagy az orruk, de azt most már plasztikáztatják.
–Annyi gyönyörű nővel dolgoztál. Nem habarodtál bele soha senkibe?
–Nem, dehogyis. Életemben úgy nem fényképeztem még le senkit. Gondolj bele, akármit csinálhatna, az orrát piszkálhatná, a füle tövét vakargathatná, akkor is úgy érezném, hogy ő legszebb. Ilyen kép meg nem kell senkinek. Egyik barátnőm – álomszép kis nő – mikor kimentünk Amerikába, akkor volt húszéves. Bár nem voltam belé szerelmes, mégis negyvennégy évig könyörögtem, hogy képet készíthessek róla. Nem ment bele. Aztán több mint négy évtized után bekopogott a műtermem ajtaján. – Te Martin, csinálnám rólam egy igazolványképet? – kérdezte akkor már jóval hatvanon felül. Na – mondom – majd ha fizetsz, akkor igen, mert túl sokat kellene azt a képet retusálni.
–Beszélgetsz a modellekkel mielőtt lencsevégre kapod őket?
–Persze, különben nincs értelme, ha nem készítem fel őket. A filmen is a rendező órákat magyarázza a jelenetet felvétel előtt a színészeknek. Mindent átrágnak, hova lépjen, hogy nézzen, hogy mondja a szöveget. Persze csak a jó filmeknél van ez így. Nekem is meg kell terveznem a képet, ehhez pedig szükség van arra, hogy a modell felszabadult legyen, kinyíljon, csillogjon a szeme, megtaláljam azt a pontot, amikor varázslatos. Azt vallom, hogy a szem a legfontosabb a képeken. Ha sugárzik és megnyugtat, akkor már rajtam múlik minden. Megtalálom azt a pontot, ahol a fej, a test tökéletes. Olyan ez, mintha egy kissé szabálytalan kockát addig forgatnál, míg meg nincs az a helyzet, amikor tökéletes kockának tűnik. Ez a mesterség lényege. Ehhez kell még a fényeket ördögien használni tudni.

–Hogy fogyasztottál el öt feleséget?
–Soha nőt nem választottam, valahogy mindig ők szúrtak ki engem. Nem mondtam senkinek, hogy jöjjön hozzám feleségül, sőt, a kezét sem kértem meg soha senkinek. Még viccből sem próbálkoztam azzal, hogy bújjanak velem ágyba. A nők pontosan tudják, hogy ki kell nekik. A volt feleségeimmel és girlfriendjeimmel mind a mai napig remek barátságban vagyok. Állandóan csörög a telefonom, rengeteget dumálunk, szeretjük egymást. Senkitől nem váltam el haraggal.
–Csinálsz mostanában kiállítást valahol?
–Most rengeteg dologgal foglalkozom egyszerre. Tanítok, készül egy film is rólam, a forgatókönyvén én is dolgozom. Közben könyvet írok a fényképészetről, de nem tipikus tankönyv lesz. Nem akarok olyat írni, mint régen, amikor arról szólt harminc oldal, hogy a lencse miképp van összeragasztva. Kit érdekel? Dög unalom. Elmesélek valami érdekes sztorit, hogy kit hogyan fotóztam le, milyen érdekességek történtek köztünk és azon keresztül mutatok be trükköket.
–Iszonyú sok energiád van.
–Húszéves korom óta szedem a vitaminokat. Mindent kipróbálok, a C-vitaminra esküszöm, hidd el, csodát tesz. Még valami, ami nálam remekül bevált: gyönyörű nők, és hiba nem lehet semmiben!